Köszönjük Kati, hogy megosztottad velünk a személyes tapasztalatodat, tudjuk hogy egy inzulinos cukorbeteg élete ma sem könnyű, de évtizedekkel korábban mennyire nehéz lehetett
ezt csak Ti tudjátok:-(
“Régebben amikor még a humán inzulint használtam, nálam szinte havonta volt merevgörcsös hypózás.
Többször a kórházban tértem magamhoz, de olyan is volt, hogy elértem a kapunkig és ott maradtam, még
el sem estem. Úgy vették észre a szomszédok, hogy baj van, hogy nem köszöntem nekik vissza.
Olyan is előfordult, hogy felkeltem az ágyból, próbáltam tenni a szokásos dolgokat, és a családtagjaim úgy találtak rám,
hogy nyitott szemmel ültem a földön, tiszta kék-zöld folt voltam, válaszoltam is nekik, pedig olyan görcsös állapotban voltam,
hogy ketten alig bírtak felemelni. Ezek már nagyon régen voltak, de sajnos volt
egy hónappal ezelőtt is hasonló hypózásom, a mai napig azon gondolkodom, hogy mi válthatta ezt ki.
Mióta cukorbeteg vagyok én sem érzem meg előre sajnos a hypo tüneteit, ezért jó ha van körülöttem
mindig valaki, aki a beszédemből, a egy helybe való nézésemből -ahogy elmondják- és a lelassult akadozó
beszédemből mindjárt észreveszik. Amikor dolgoztam is a munkatársamnak sokszor köszönhettem, hogy
nem jutottam el a merevgörcshöz, és mint Jaskó is írja azonkívül sok mindenhez, amit egy ilyen alkalommal ,
vagy utána átél az ember. Nekem az egyik orvos a kórházba azt mondta, hogy nagyon vigyázzak, mert a szív
minden egyes görcsös állapotnál nagyon kimerül, és előbb utóbb nem jövök vissza a kómából, mert a
szivem nem bírja sokáig.”
