A felesége születésnapjára Jaskó készíttette ezt a hintát.:-)))
Engedjétek meg nekem, hogy külön blogbejegyzésbe helyezzem a Jaskó által leírt őszinte gondolatokat:

“Lehet, hogy nem találom el pontosan a kategóriát, mindegy, ide írom. Már régen szerettem volna erről a témáról írni, hát most megteszem:
Egy országos cukorbeteg találkozón hallottam ezt a kifejezést először. Indulóban furcsának tűnt, mert csak egy elcsípett szófoszlánynak tűnt. Ezt a kategóriát nem ismertem, addig soha nem hallottam róla. A hazafelé vezető úton sokat gondolkodtam és megértettem, mennyire valóságos ez a kifejezés, mennyire összekapcsolódik egy cukorbeteg ember mindennapjaival, életvitelével, akár a jövőjével is. Ez a szó, ez a kifejezés, a III típusú diabeteszes. Ez úgy értendő, hogy nem betegség kategória, hanem egy cukorbeteg társa, férje, felesége, aggódó családtagja, aki egy életen keresztül éli a beteg hozzátartozójával szoros kötelékbe fonódott sorsát. Nem keveset tesznek ők miértünk. Hol a háttérből, hol közvetlenül figyelnek minket, féltenek, aggódnak, próbálnak megóvni gondtól, bajtól, alacsony vagy éppen a magas cukortól. És mit teszünk mi „hálátlanok„? Sokszor zavar az aggódásuk, a féltésük. Talán
még sért is bennünket a figyelmeztető szavuk, intő tekintetük. Pedig tudjuk, hogy mindezt értünk és miattunk teszik. De milyen nehéz is korlátok között élni, milyen jó lenne szétverni azokat, de nem lehet. Ezeket nem ők szabják, alakítják, hanem maga az élet. Ők csak szeretnék megértetni velünk, hogy vigyázzunk, mert aki a korlátjait feszegeti, könnyen magára ránthat veszélyes dolgokat. A cukorbeteg élete, nem nagyon tűri a magányt, Társ nélkül, segítség nélkül a magunk erejéből nem sokra mennénk. Egyszerűen nem lennénk biztonságban. Olyanok ők, mint egy kályha a tánciskolában. Tőlük indulunk el és hozzájuk térünk vissza. Ételt, italt, gondoskodást, biztonságot, sőt sokszor még életet is adnak. Sokszor van részük örömben, amikor jól vagyunk, vagy sikeresen, talán szerencsésen megúszunk egy kócos helyzetet, de gondoljunk bele, milyen rettenet lehet számukra végignézni egy hypós merevgörcsben, tehete
tlenül vergődő szeretett társ szenvedéseit. Ők fogják a kezünk és vígasztalnak a bajban. Erőt, biztatást adnak, akár még új reményt, új célokat, amiért érdemes tovább élni, érdemes tanulni, betartani a szabályokat. Sokszor talán miattuk, értük nem adjuk fel, pedig de sokszor mondjuk ki magunkban, vagy éppen hangosan is, hogy elég. Elég a mindennapi szurkálásból, méregetésből, a vakságtól, a végtagelvesztéstől, a veseleállástól, az elbutulástól való félelemből. Ha pedig mégis bekövetkezik az elkerülhetetlen baj, ők ápolnak, vígasztalnak. Velünk sírnak, de sírnak titokban, is. Becsüljük meg és szeressük őket, mert nélkülük soha nem lenne egész az életünk. Merjünk elnézést és bocsánatot kérni, ha néha ingerülten utasítjuk el a segítségüket. Ők velünk és értünk vannak! Köszönjük ezt meg nekik!!!
Én naponta teszem.”